3. fejezet: Végzetes felfedezés

Kurama egy kecses szaltóval ért földet, és Kuwabarához lépett.
- Jól vagy?
- Hogy a rohadt életbe lennék jól?!- üvöltötte Kuwabara haragosan. - Elárulnád, mi a fene folyik itt?
- Nyugodj meg Kuwabara! Azzal, ha dühöngsz senkin sem segítesz. - mondta Yuusuke, de önmagát sem tudta meggyőzni. Keykot elrabolták! Szinte megőrjítette a gondolat.
- Kurama.- suttogta Hiei halkan. Kuwabarát szíven ütötte az a fájdalom és rettegés, ami a hangjából áradt. - Honnan tudhatták meg?- nézett kétségbeesetten barátjára.
- Nem tudom. Mukuro tudja igaz?
- Ő biztosan nem!- csattant fel Hiei.
- Nem erre gondoltam. Nem hallgathatott ki valaki?
- Lehetetlen. - válaszolta Hiei hideg hangon.
- Akkor nem tudom. De ez az egész is ugyanilyen érthetetlen!
- Álljunk csak meg egy pillanatra!- szólt közbe Kuwabara.- Yukina a húgod?- nézett Hieire. A fiú bólintott. - Ti pedig tudtátok. - nézett Kuramára és Yusukére.
- Kuwabara, nézd…- kezdte Yusuke, de aztán zavartan elhallgatott.
- Nagyon jól tudjátok, hogy…- szólt Kuwabara haragosan, ám ekkor Hiei megszólalt:
- Én kértem, hogy hallgassanak. Ha dühös akarsz lenni valakire, hát rám légy, bár már eléggé gyűlölöm emiatt önmagamat. - hangja megcsuklott a kétségbeeséstől. Kuwabara szóhoz sem jutott a döbbenettől. A fiú, akit most látott, annyira különbözött attól a nagyképű, őt állandóan lenéző harcostól! Most csak egy rettegő kisfiút látott semmi mást. Kurama leguggolt hozzá, és a vállaira rakta a kezét. - Nyugodj meg, kérlek!
- Nem megy, sajnálom!- csattant föl Hiei. Haragosan nézett Kuramára.- Mondd el, mi folyik itt!
- Nem tudom. - válaszolta Kurama, de nem nézett Hiei szemébe. Hiei megmarkolta Kurama ingét.
- Ne hazudj! Legalább most ne!- követelte. - Te tudod, mi folyik itt. Sőt,- tette hozzá- tudtad, hogy ez fog történni.
- Ez igaz?- kérdezte Yusuke döbbenten. Kurama tekintete jéghideggé vált. Lefejtette magáról Hiei ujjait, és felállt.
- Rendben. - mondta fagyosan. Kuwabara megremegett hangjának hidegségétől. - Igen tudtam. Most boldog vagy? Ugyan mit segít rajtunk, hogy tudtam-e vagy sem? A szeretteink veszélyben vannak. Csak ez számít.
- A három újabb fogoly?- kérdezte Hiei.
- Igen. A családom. A többit sajnálom, de nincs más választásom – Kurama elhátrált tőlük pár lépést, majd behunyta a szemét. Energiáit egy pontba koncentrálta, és a következő pillanatban energiasugár tört elő kezéből. Pár perc múlva megnyílt a kapu az Alvilágba. A többiek döbbenten nézték. Kurama kinyitotta szemét és megszólalt:- Ha magatoktól nem jöttök rá, mi folyik itt, hát sajnálom. A végzet lecsapott, és nem sokára eljön a gyász ideje. - Hieire nézett. - Ne feledd, mit mondtam!- ezzel fogta magát, és átlépett a kapun, ami azonnal bezárult mögötte. Barátai döbbenten néztek utána.
 
***
 
Yusuke tért magához először.
- Miről beszélt Hiei? Mit ne felejts el?
- Később. - felelte Hiei.- Menjünk a templomhoz, és keressük meg Koenmát is!- javasolta.
- Igazad van,- hagyta rá Yusuke.- viszont Kuwabara nem jöhet így végig az utcán. - mutatott Kuwabara sebére. A seb lassan el kezdett már gyógyulni, de még mindig vérzett.
- Akkor a sikátorokon keresztül megyünk el a vasútig. Addig csak meggyógyul.
- És a pólóm?- kérdezte Kuwabara.- Teljesen elszakadt.
- Ez most lényegtelen! Induljunk!- jelentette ki Yusuke. Barátai bólintottak, és csendesen követték. Három szíve mélyén rettegő, ám harcra kész fiú menetelt az árnyékok biztonságában.
 
***
 
- Ez nem lehet igaz!- suttogta Koenma. A templomot feldúlták, de az épületek többnyire épen maradtak.
- Mit csináljunk? - kérdezte Kuwabara.
- Ez nem lehet kérdéses!- vágta rá Yusuke.- Irány az Alvilág!
- Ez nem ilyen egyszerű Yusuke.- mondta Hiei.- Kurama merőben bonyolította még mellé a dolgokat.
- Tényleg!- kapott észbe Yusuke.- Mit ne felejts el?
Hiei nem válaszolt, csak szótlanul nézett. Yusuke rájött, Hiei valami olyasmit lát, amit ők nem. Valóban így volt. Hiei a múlton merengett, egy régi, meleg nyári éjszakán. Maga sem tudta pontosan mennyi idő múlva szólalt meg, de szavai nyomán lassan megelevenedtek annak az éjszakának az eseményei.
 
Meleg nyári este volt. Egy lakóház tetején két tizenéves fiú dőlt a biztonsági korlátnak. Egyikük, egy rövid, vörös hajú, élénkzöld szemű, vékony testalkatú fiú a várost nézte. Arca finom, lányos vonásokkal rendelkezett, erőst sejtetve azt a jóképű férfit, akivé majd válni fog. A másikuk háttal dőlt a korlátnak, és az éjszakai égboltot fürkészte különös, vörös szemeivel. Fekete hajába bele-belekapott a szél. Látszólag idősebb volt a másiknál. Tekintete rideg volt, nem látszottak rajta érzelmek. Arcának vonásai szintén hidegek és merevek, homlokán fehér szalag, ami eltakarta lilás íriszű harmadik szemét. Nappal és éjszaka állt egymás mellett, és mind a ketten többek voltak annál, mint aminek látszottak. A vörös hajú beszélt, de társa ügyet sem vetett rá. Egész tartásával jelezte, hogy nem érdekli, mit mond a másik. Ám ekkor a vörös mondott valamit, amit sötét hajú társa nem hagyhatott figyelmen kívül. Hitetlenkedve a társa felé fordult:- Mit mondtál?
- Azt kérdeztem, te tudod-e mit gyászolsz Hiei.- felelte a másik.
- Ezt hogy érted Kurama?- kérdezte zavarodottan Hiei.
- Egész életünkben búcsúzunk és gyászolunk. - válaszolta Kurama.- Mindenkitől búcsúzunk, minden egyes nevetéssel, érintéssel, kimondott szóval, azzal a tudattal, még ha meg is halunk, emlékünk élni fog. És gyászolunk. Egy pillanatot, eseményt, de míg el nem érkezik a Végzet által kirendelt idő, nem mindig tudjuk melyik az. Akár több is lehet. Gyászolunk, mert tudjuk, elveszítettünk, vagy el fogunk veszíteni valami fontosat, vagy találtunk valamit, boldogságot, békét, megnyugvást, de tudjuk, nem tarthat soká. – Kurama elhallgatott, és felnézett a csillagokra. Hiei döbbenten nézte a mellette állót. Gondolatok ezrei cikáztak át a fején pillanatok alatt. Többek között az is, hogy társa megőrült.
- Nem tudom. –felelte végül. - Miféle ostobaság ez?
- Nem ostobaság, és ezt te is tudod imiko.- nézett társa szemébe. Hiei elfordult tőle. Rettegte azt a zöld szempárt, amely minden titkát kifürkészte. Lenézett a városra, ahol vidáman pezsgett az éjszakai élet.
- Emberek!- suttogta megvetően. - Gyengék, és ostobák.
Kurama csak a fejét rázta.
- Mi sem vagyunk jobbak náluk - jegyezte meg.
- Az lehet. - hagyta rá Hiei. Sokáig hallgattak. - És te?- nézett hirtelen Kuramára.- Te tudod, mit gyászolsz?
- Fiatal koromban elkövettem egy végzetes ostobaságot. - kezdte Kurama.- Azóta több ilyen pillanatom is volt. De tudom, eljön, vagy eljött egy pillanat, ami minden eddiginél fájóbb lesz. A hibáinkért meg kell fizetnünk. Én még mindig fizetek, és életem végéig fizetni fogok. - Hiei döbbenten hallgatta. - Egyszer majd elmondom melyik volt az. Akkor, amikor a Végzet majd lecsap, és ha eljön a végkifejlet, megtudod. - Kurama elhallgatott, majd társára mosolygott. - De nincs értelme ezen aggódni! A Végzet nem csap le egyhamar.
Hiei hitetlenkedve meredt Kuramára, majd megcsóválta a fejét.
- Miből gondolod, hogy a kapcsolatunk ilyen hosszúra nyúlik?- kérdezte, de aztán megint megrázta a fejét. - Tudod mit, nem érdekel! Jobb, ha nem tudom! De ezt a gyászos dolgot nem fejtenéd ki bővebben?
Kurama megrázta a fejét. Hiei egy pillanatig mélységes fájdalmat látott a szemeiben, de csak egy pillanat volt az egész. A következő pillanatban ugyanazt a kiismerhetetlen szempárt látta már, amelyet megismert.
- Ostobaság. - morogta. - Nem hiszem, hogy valaha is érteni foglak Youko Kurama, a legendás bandita. - mondta Hiei, és eltűnt. Kurama sóhajtva megrázta a fejét, majd újra felnézett a csillagokra.
 
- Az egész tegnap délelőttöt vele töltöttem, és több utalást is tett arra, hogy közeleg ez az idő. - Hiei megcsóválta a fejét. - Mikor megérkeztem, már láttam, hogy valami nincs rendben. Ne nézzetek hülyének, de lassacskán már azt hiszem, Kurama a jövőbe lát.
- Nem nézlek hülyének, de ez akkor is képtelenség. - szólt Koenma.- A jövőbe látó bölcseket, az arkdémonok uralma alatt, mind megölték. Sehol sem tesznek arról említést a könyvek, hogy bárkinek is tovább adták volna ezt a tudást.
- Arkdémonok.- morogta Hiei elgondolkozva. Hirtelen valami elképesztő dolog jutott az eszébe. Megrázta magát. - Nem lehet!
- Mi az Hiei?- kérdezte Koenma, különös tekintettel méregetve Hieit.
- Semmi. - válaszolta a démon. Koenma bólintott, de látszott rajta, nem igazán hiszi a dolgot.
- Mik azok az arkdémonok?- kérdezte Yusuke.
- Neked Raizen, Hokushin, vagy a többiek semmit nem mondtak világaink történelméről?- akadt ki Koenma.
- Nem igazán volt rá időnk. - vont vállat Yusuke.
- A mese órát most hanyagoljuk!- vágott közbe Hiei.- Majd később megtudod. Most inkább azt kéne kitalálnunk, mit tegyünk.
- A tökmagnak igaza van!- csatlakozott hozzá Kuwabara.- Nem tudom, mi folyik itt, vagy hogy Kuramába mi ütött, csak annyit, hogy marha nagy szarban vagyunk! Szerintem irány az Alvilág, a többi majd eldől útközben!
- Hajlamos vagyok arra, hogy egyszer az életben egyetértsek veled. - mondta Hiei kelletlenül.
- Nyugi, töki! Nem dől össze a világ, ha egyszer nekem is igazam van!- vágta rá Kuwabara.
- Én is hajlok a szavadra, de Kurama úgy ahogy van, a frászt hozta rám. Ha nektek nem tűnt volna fel, világosan közölte, hogy maradjunk ki ebből, a saját érdekünkben!
- Lehet. - hagyta rá Hiei.- Talán valóban ezt kellene tennünk. Viszont Kurama elég jól ismer minket ahhoz, hogy tudja nem fogunk hallgatni a jó szóra. Nem igaz?- kérdezte. A többiek némán bólintottak.
 
***
 
- Ne lökdöss már te izé! Én a lábaimat szoktam általában használni, de azok egy idő után elfáradnak, és a kedvedért biztosan nem növesztek szárnyakat!- veszekedett őrével Shizuru.- Ha nem engedsz meg nekünk egy kis pihenőt, beköplek a főnöködnek, hogy nem bántál velünk tisztességesen! Ha jól gondolom, azt a parancsot kaptad, hogy a foglyokat épségben szállítsd le, tehát ehhez tartsd magad!- fejezte be a lány. Ezek után elővette az öngyújtóját, melyet még Sakyoutól kapott, és rágyújtott egy cigire. Mind társai, mind a démonok döbbenten bámulták. A menet megállt. A fogolyjárat vezetője, előre morgott társainak, hogy szünetet tartanak.
- Hogy lehetsz ennyire nyugodt?- kérdezte barátnőjét Keyko.
- A fiúk úgyis megmentenek minket, ne izgulj! És a vőlegényed dühében remélhetőleg nem írtja ki a fél Alvilágot!
Keyko akaratlanul is elnevette magát.– Azt hiszem, még mindig nem fogtam fel, hogy egy S-szintű mazokuhoz készülök feleségül menni.
- Pedig jobb, ha gyorsan megszokod, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy itt fogunk vendégeskedni egy darabig…Jé!- kiáltott fel hirtelen. Újabb foglyok érkeztek, és Shizuru meglepetten ismert rá Savamurára, Kirishimára, és Okubára. Még jobban megdöbbent, mikor meglátta az egyik mazoku sérült szárnyát.
- Hát ez érdekes sztorinak ígérkezik. - jegyezte meg. - Üdv fiúk! Látom, ti is csatlakoztok, vidám társaságunkhoz!- köszöntötte őket. A három fiú válaszul, csak hápogni tudott.
- Nem is tudtam, hogy kivágták a nyelveteket. - nézett rájuk Botan.
- Shizuru!- szakadt fel a kiáltás Savamurából.- Te is itt vagy?
- Amint látod.
- Mi folyik itt Shizuru kisasszony?
- Azt még mi sem tudjuk. De meséljetek, mi történt veletek?
- Sétálunk a főnökkel, és…- kezdte Savamura, de Kaitou félbeszakította.
- Te most Kuwabarát nevezted főnöknek?- kérdezte döbbenten. Shizuru legyintett.
- Igen, mint a legidiótábbat négyük közül.
- Á, így már érthető. - bólogatott Kaitou.
- Szóval sétáltunk a főnökkel, akinek rossz előérzete volt, mikor ezek az izék megtámadtak. A sérült szárnyú harcolni kezdett a főnökkel, minket a társai meg elkaptak. Az, az izé azt mondta, hogy hallotta, hogy Kuwabarának van szellemi ereje, de nem megy vele semmire. A szörny megsebesítette Kuwabara hátát, mire a főnök megnövelte annak a fura kardjának a méretét, és belevágott az izé szárnyába.
- Gondoltam, hogy az öcsém volt. Hiei tisztább, és szebb munkát végez, Kurama ostort használ, és Yusukének sincs ilyen fegyvere. - A fiúk csak bámultak rá. - Ne is figyeljetek rám!- mentegetőzött Shizuru.- Fojtasd csak.
- Mivel a főnök sérült volt, egyre gyengült, az a szörny meg vigyorogva megállt előtte, ám ekkor félrenézett és azt mondta: Még egy mozdulat korcs, és a húgod halott. Erre feltűnt egy kis fickó, mire azt hittem, a halált látom. - jelentette ki Savamura. Barátai egyetértően bólogatta. Okuba mesélt tovább:- Ezek után a szörny kifejtette, hogy a halál fickó…
- Hiei.- szúrta közbe Kaitou.
- Igen. - helyeselt Okuba.- Tényleg ez volt a neve, de muszáj mindig közbe szólnod?
- Elnézést. - morogta Kaitou, minden sajnálat nélkül.
- Szóval, a szörny elkezdte magyarázni, miért korcsozta le, ezt a Hieit.
- Lekorcsozta, Hieit?- kérdezte Yukina rekedten.
- Igen. Valami olyat magyarázott, hogy a fickó félig hó…
- Ne!- kiáltotta Shizuru és Botan, de elkéstek. Okuba befejezte a mondatot:
-… tündér. De mi ezzel a baj lányok?- nézett rájuk értetlenül. Értetlen tekintetek sorozata tekintett vissza rá. Kaitou, mivel eléggé okos volt, hamar összerakta a dolgokat, de nem akarta elhinni. A többiek viszont tényleg nem értették, kivéve Botant, Shizurut, és Yukinát. A hótündér lány pillanatok alatt rádöbbent az igazságra, melyet szíve mélyén végig sejtett.
- Hiei.- suttogta remegő hangon. Megszédült a felismeréstől. Keyko sietett támaszára. Lassan ő is megértette, miről van szó.
- És?- kérdezte Shizuru a három fiút. - Melyikük állt közelebb az eszméletvesztéshez, Hiei vagy Kazu?
- Nem igazán lehetett megállapítani, hisz a főnöknek ott volt a sebe is. De miért lényeges ez?
- Semmiért. Csak egy kis időt akartam adni Yukinának, hogy összeszedje magát.
- Te tudtad. - mondta Yukina vádlón. - És te is. - nézett Botanra. Amaz elfordította a tekintetét.
- Tudtátok! Ti tudtátok, hogy Hiei a…- hangja megbicsaklott. Shizuru kedvesen nézett rá.
- Mondd ki Yukina!
- Hiei a bátyám. - suttogta. Legszívesebben elsírta magát, de túl zavart volt ahhoz, hogy megtegye.
- Igen. - bólintott Shizuru.- Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Nem tudom, ő miért titkolja ilyen elszántan előled, de azt hiszem, ráérünk ezt megbeszélni, majd ha minden megoldódott.
- Igazad van. - hagyta rá Yukina. Kaitou és a többiek döbbenten meredtek Shizurura, de ő csak némán megrázta a fejét. Ekkor Kaitou szeme hirtelen elkerekedett.
- Shiori asszony! Hatanaka úr! Shuichi! Hát maguk is?- hangjából kétségbeesés csendült ki. Shizuru is meglátta a három újabb foglyot, Kurama családját. Odarohant, hogy támogathassa a remegő asszonyt. Shiori szemei kétségbeesetten meredtek a másik nőre.
- Mi folyik itt? Hol vagyunk? Mik ezek?- kérdezte.
- Nem tudom, az Alvilágban, és démonok. - felelte Shizuru. Az asszony többet akart tudni, de Shizuru csak a fejét rázta némán. Ekkor felharsant a démonok hangja, és a menet újra elindult.
Hosszú, sötét folyosókon és alagutakon haladtak keresztül. Egy fejlett város kazamatáiban. Shizurunak ez egyáltalán nem tetszett. Mert ha a város valóban olyan fejlett volt, mint amilyennek ő gondolta, akkor minden eddiginél nagyobb bajban vannak. A csoport némán, félve menetelt. Senki sem vette észre, hogy a sötétből egy kék szempár figyeli őket.
 
***
 
A cella ajtaja dörrenve csapódott be.
- Ez a cella védve van mindenféle szellemi és démoni erő ellen. Szóval hiába próbálkoznátok bármivel is. - morrant az egyik mazoku Yukina és Kaitouék felé. - Kívülről is csak egy S-szintű démon tudná kinyitni.
- A vőlegényem teljesen véletlenül az, úgyhogy ne aggódj, ki jutunk innen!- mosolygott rá Keyko negédesen a démonra. Az felröhögött erre.
- Ahhoz előbb el kell jutnia idáig!- Keykora vicsorgott. - Nekem elhiheted, az nem lesz gyerekjáték. - Ezzel otthagyta őket. Shizuru leült az egyik sarokba és meggyújtott egy cigit. Szórakozottan forgatta az ujjai között.
- Hát akkor várunk. - jelentette ki egy kis idő múlva.
- Attól félek, akkor örökké várhatsz. Kurama talán az egyetlen, aki itt keresne titeket, de neki sem lenne rá oka. - lépett elő egy alak az árnyékból.
- Jin!- kiáltott fel Keyko örömteli hangon.
- Lányok! Te jó ég! Nem akartam elhinni, hogy ti vagytok azok. De hát miért vagytok itt Gandarában? Uramatyám! Mi folyik itt?- kérdezte. A fiú nem változott. Vörös fürtjei rakoncátlanul lógtak. Kék, élénk, pajkos szemeiben most rémület tükröződött. Fülei hegyesen meredeztek az izgalomtól.
- Ti ismeritek ezt?!- hüledezett Shuichi. Kurama mostoha testvére először szólalt meg, mióta elrabolták őket.
- Régi barát. - válaszolta Shizuru és a cella ajtajához ment.
- Jin Kaze Tsukai.- mutatkozott be a fiú. - Nevezz Jinnek, vagy démonnak; ha nem megy, inkább hozzám se szólj, de nem vagyok „ez”! Benned kit tisztelhetek?
Shuichi szóhoz sem jutott a döbbenettől. Shizuru felelt helyette. - Shuichi Hatanaka a neve. Kurama mostohaöccse. Ma látott életében először démont, úgyhogy ne harapd le a fejét.
- Nem eszem embert, és Enkhi is tiltja.
- Azt mondtad Gandarában vagyunk?- lépett Kaitou is a rácshoz.
- Igen. Te ki…
- Yuu Kaitou- vágott közbe Shizuru. Majd csodálkozva Kaitoura nézett. - Ennél okosabbnak gondoltalak.
- Tessék?
- Azt hittem legalább te rájössz, hogy Gandarában vagyunk.
- Te tudtad?- nézett Botan Shizurura.
- Csak tippeltem, de igen. - magyarázni kezdett:- Láttátok milyen fejlett helyen vagyunk. Négy hely jöhetett szóba: Yusuke országa, Mukuroé, Enkhié és Yomié. Yusuke egyértelműen kiesett és Enkhi is. Minek kockáztatna egy háborút? Mukuronak semmi haszna abból, ha mindenkit elraboltat. Ha problémái vannak Hieijel, akkor mi hogyan jövünk ide? Valahonnan azt is megtudták, hogy Yukina Hiei húga. Hiei és Yusuke kiesett, az öcsém szintén. Az elejétől fogva sejtettem, hogy csak az egyik fiú célpont. Maradt tehát Gandara, Yomi és Kurama. Hogy Yominak mi a baja, azt nem tudom, de bosszút akar állni valamiért, és mivel mind itt vagyunk, elég kegyetlen bosszúról lenne szó. Kíváncsi vagyok, hogy mit művelt Kurama.
- Igazad van. - ismerte el Kaitou.- De ez csak bonyolítja a dolgokat.
- Tudom. - felelte Shizuru, majd Jinhez fordult. - Rohanj Yusuke palotájába vagy milyébe és érd el, hogy szóljanak neki! Siess, kérlek, mert rossz előérzetem van!
- Ne félj. Számíthattok rám!- ígérte és elrohant. Alakját lassan elnyelte a sötétség.
- Bízhatunk benne?- kérdezte Kido.
- Feltétel nélkül. - válaszolta Botan. Shizuru elgondolkodva nézte a cigarettáját.
- A fiúk, Yusuke, Kurama, Hiei és az öcsém jól egymásra találtak. Mindegyikük más egyéniség és típus, mégis milyen jó barátok lettek. Nincs bennük sok közös vonás, csak a harc szeretete, és a félelem. - suttogta. A többiek lélegzetvisszafojtva hallgatták. - Az öcsém attól retteg, hogy a többiek meghalnak, amíg itt vannak a Makaion. Yusuke ugyanígy félt mindenkit, de az ő terhe nagyobb, mert, még ha kimondatlanul is, de ő a bandavezér. Hieire és Kuramára a múltjuk is árnyékot vet, de míg Kazut és Yusukét értem valamennyire, őket, kettejüket néha egyáltalán nem. Nevezzétek paranoiának, de szerintem Kurama tudta, hogy ez lesz. Hiei és Kurama ismerik az élet sötét oldalát és a jót is, de nem állnak egyiken se. Se ide, se oda nem tartoznak. Aztán meg tele vannak fájdalommal, keserűséggel, gyűlölettel, és nagyon jól álcázzák. Hiei a ridegségbe menekült, Kurama sehová. Talán nem is volt hová. Ő próbálja elfelejteni, nem törődni vele, de ettől csak rosszabb lesz. - mondta Shizuru elmerengve, majd tétován hozzátette-, Azt hiszem. Annyira feszült volt az utóbbi napokban, meg az a kitörés is… Nem csoda, ha Hiei aggódik érte.
A többiek nem jutottak szóhoz a döbbenettől.
- Kurama melyik?- kérdezte Kirishima.
- De hülye vagy!- vágta hátba barátját Okuba.- Uramashi, az Urameshi, a halál fickó ez a Hiei, akkor csak az a vörös hajú selyemfiú lehet Kurama.
- Vörös hajú selyemfiú?- morogta Kaitou.- Érdekes jellemzés. Talán inkább a legzseniálisabb elmék egyike.
- Hát esze az van!- hagyta rá Botan is. - Csak az a kár, hogy annak idején tolvajlásra használta. Bár igaz, hogy több mint ezeréves pályafutása során egy csomó bérgyilkost is eltett láb alól, és hogy húsz éve emberként él, nem sok jóra számíthat majd halála után.
- Gondolom, ezért pártolja annyira a teljes megsemmisülést. - jegyezte meg Keyko. Shiori, aki eddig hallgatott, most már nem bírta tovább.
- Tolvajlás? Bérgyilkosok? Keserűség, fájdalom, és gyűlölet? Teljes megsemmisülés? Húsz, és több mint ezer év? Ez szörnyű! Szegény fiú!
- Igen, sajnálatra méltó. - mondta Shizuru.- De én inkább önt sajnálom asszonyom.
- Miért?- kérdezte az asszony döbbenten, és rettegve.
- Hány húsz éves vörös, hosszú hajú, zöld szemű, jóképű, intelligens fiút ismer? Mert szerintem csak egyet.
- Nem!- sikoltott fel az asszony.
- Igen. Az, az egy, akit ismer, az Kurama.- sóhajtotta Shizuru kegyetlenül.
- Így néz ki a mostohabátyám is. - mondta zavartan Shuichi.
- Kurama a mostohabátyád. - közölte Kaitou.- Minket valószínűleg azért raboltak el, hogy idecsalják, majd megöljék őt és minket is. Tipikus démon észjárás.
- Az nem lehet. - suttogta Shiori kétségbeesetten. A férje védelmezően átkarolta, de az asszony ellökte magától, és sírva fakadt. - Az nem lehet! Nem lehet!
Hatanaka úr sápadtan nézte, majd Shizurura tekintett. - Azt hiszem, hiszek nektek. Az a fiú túl jó volt ahhoz, hogy igaz lehessen.
- Nem túl jó, és nem rossz. Egyszerűen sem ez, sem az. - mondta Shizuru és mélyet szippantott a cigarettájából.
 
***
 
- A rohadt életbe Hokushin! Tényleg ilyen ostoba vagy?! Hányszor mondjam el, hogy fogalmam sincs?!- üvöltött Yusuke. Félórája tartózkodtak az Alvilágban, de még mindig nem jutottak előbbre.
- És a róka? Nem lehet, hogy ő tervelte ki az egészet?- kérdezte Hokushin. Hiei beelégelt. Hokushinhez lépett, és egy tűzhullámot bocsátott rá. Hokushin a falnak csapódott a meglepő támadástól. Hiei odasétált hozzá, és magához rántotta az ingénél fogva.
- Még egy ilyen ostobaság, és esküszöm, hogy kinyírlak! Hiába Yusuke a vezéred, nem tudsz te semmit. - sziszegte és ellökte a férfit. Yusuke megrázta a fejét.
- Igyekeznem kell, hogy gyorsabb legyek nálad Hiei. Hokushinnak ugyan tényleg kijárt egy pofon, de nekem kellett volna adnom.
Hokushin közben felállt. - Látom Mukuro udvarában nem erősség a jó modor.
Hiei keze ökölbe szorult. - Én figyelmeztettelek. - mondta metsző hangon. Yusuke lefogta.
- Nyugi. - mondta, majd másodtisztjére nézett. - Fogd be a szád! Félóra alatt mondtál annyi marhaságot, mint amennyit egész eddigi életedben nem. Szállj le Hieiről, Kuramáról, és Mukuroról is! Ha Hiei azt mondja, neki ehhez nincs köze, akkor hiszek neki, és ezt elvárom tőled is!
- Igenis uram. - hunyászkodott meg Hokushin. Ekkor Seitei rontott be a terembe.
- Fiatal úr! Jin úrfi és a barátai vannak itt, és azt mondják, sürgősen beszélniük kell veled!
- Azonnal engedjétek be őket!
Pár pillanat múlva hat fiú rontott be a terembe, egyenesen Yusukéhoz rohantak, aki csak most döbbent rá, hogy még mindig Hieit fogja. Gyorsan elengedte barátját.
- Yusuke!- lihegte Jin.
- Szia! Miért nem jöttetek korábban? Nem kaptátok meg a levelemet?
- Milyen levelet?- néztek össze a srácok.
- A meghívómat az esküvőmre Keykoval.
- Nem kaptunk semmit. - rázta meg a fejét Rinku.
- Seitei?- fordult a férfi felé Yusuke.
- Yomi nagyúr azt ígérte átadja önöknek. - habogta Seitei.
- A rohadék. - suttogta Jin.- Gondolom nem azért vagy itt, hogy személyesen intézd el a meghívást. Á, a fenébe! Miket beszélek itt össze? Yomi nem adta át őket, méghozzá azért, mert gondolom nem akarta, hogy nehézségei támadjanak túszszedés közben.
- Micsoda?- kiáltott fel Yusuke és Hokushin egyszerre.
- Kurama!- suttogta Hiei. Most már mindent értett, Yomi indítékait kivéve.
- Gandara alatt, egy spéci börtönben csücsül Keyko, a nővéred Kuwabara, Botan, hét, számomra tökidegen srác, egy férfi és egy nő, és az a hótündér lány Yukina. Shizuru szerint Yomi Kuramát akarja. Hogy miért, az rejtély.
- Szóval Yomi.- állapította meg Yusuke.- De miért?
- Kurama és ő ki nem állhatják egymást. - felelte Shishiwakamaru.- Nem csináltak titkot abból, hogy nem puszipajtások, de ennyire nem tűnt súlyosnak a dolog.
- A nővéred egész okos. - fordult Jin Kuwabara felé. - Szépen levezette, hogy hogyan jött rá hol van, és hogy ki a célpont közületek. De volt egy érdekes megjegyzése. Tudom, hogy nem igazán tartozik rám Hiei- fordult hozzá Jin-, de Yukina tényleg a testvéred?
Hiei felsóhajtott. - Igen az. Békén hagynátok végre ezt a témát?
- Te egy… te egy…- döbbent le Touya- egy imiko vagy?
- Igen. - válaszolt Hiei helyett Koenma.
- Szálljatok le rólam!- fakadt ki Hiei. Lassan a falig hátrált, és neki támasztotta a hátát. - Szálljatok le arról, hogy ki-mi vagyok! Fogalmatok sincs semmiről! Bárcsak itt lenne Kurama! A fenébe!- ujjaival idegesen a hajába túrt, és lerogyott a faltövébe. - Pont akkor nincs itt, amikor szükség van rá! Neki sohasem kellett magyarázkodnom.
- Hiei.- nyögte Yusuke. Most kezdte csak megérteni igazán, mennyire megviselte Hieit ez az egész.
- Mi az, az imiko?- kérdezte Kuwabara.
- Félhótündér.- mondta Hokushin megvetően.
- Kitaszított. - felelte Hiei. Összeszedte magát és felállt. A hangjából áradó keserűség szinte arcul csapta őket. - De ez most lényegtelen. Mindegy. Ez csak az én dolgom. Szálljatok le róla! Most már tudjuk, hol vannak, úgyhogy szabadítsuk ki őket. - Az ajtóhoz sétált, és kitárta azt. - Nos mire vártok? Talán tapsra?- nézett barátaira. Yusuke csak nagy nehezen mert a szemébe nézni, de nem olvasott ki abból a karmazsin szempárból egy érzelmet sem. Az előbbi kitörésnek már nyoma sem volt.
- Hiei- lehelte Kuwabara.
- Mukuro tud róla?- kérdezte Hokushin élesen.
- Még szép.
- Elárulnád, hogy neked meg mi a bajod?- mordult Yusuke másodtisztjére.
- Ráér. - morogta Hokushin, nem éppen kedves tekintettel méregetve Hieit.
- Tűnjünk már innen!- mondta Hiei. Yusuke bólintott.
- Hokushin, te vigyázol Koenmára!
- Értettem.
- Nyomás! Szabadítsuk ki őket!
Pár perc múlva Koenma aggódva figyelte, a kilenc távolodó alakot.
- Még gyerekek, mindannyian. Mégsem vettem ezt eddig soha figyelembe.
- Igen, azok. - hagyta rá Hokushin- De felnőnek valaha is?
Koenma akaratlanul is elmosolyodott. - Mondasz valamit. Mesélj, ezt az ügyet leszámítva mi újság van itt a Makaion?
 

---------------------------------------------------
Előző | Következő
---------------------------------------------------