6. fejezet: Szabadnak született

- A fenébe is! Nem hagyom, hogy megdögölj, hallod?!- sziszegte Hiei, az elfojtott indulatoktól remegve. Az agya ezerrel pörgött. Letépte Kurama karjáról a ruháját, és szorítókötést készített vele, az alkarjára. Egyik kezével a háta alá nyúlt, hogy kiderítse mennyire súlyos a sérülés. Mélynek tűnt, és erősen vérzett. Óvatosan megérintette, de rögtön el is kapta a kezét. Döbbenten meredt a kezére. Megérintette a sebet, de az ujjai nem lettek véresek! A sérülést egy hatalmas erővel rendelkező tárgy okozta, még most is lehet érezni. De ez most nem számít. Kurama haldoklik, tennie kell valamit. A tenyerébe irányította minden energiáját, de nem tudta hogyan alakíthatná gyógyító erővé.
- A fenébe is! Hótündér volt az anyám. - gondolta- Ők az ilyesmit alapból tudják. - Behunyta a szemét. Kizárta fejéből a külvilágot. Halványan érzékelte, hogy barátai melléje térdelnek, hogy Yukina beveti a gyógyító tudományát, ahogy Botan is. Erősen koncentrált, hogy meg tudja változtatni, a benne lévő energiák célját. Különös érzés kerítette hatalmába. Sikerült. Kinyitotta a szemét. Minden energiáját Kurama testébe áramoltatta.
- Yusuke- szólalt meg Hiei, nem törődve barátai csodálkozó tekintetével.
- Igen?
- Rohanj a sziklába vájt birodalmadba, és hívj oda orvosokat. A kórház túl kockázatos hely, ebben az ügyben. Rendezzenek be egy szobát, vagy mit tudom én… csak siess!- elhallgatott. Yusuke döbbenten meredt rá. Hiei ekkor felnézett rá. - És kérlek, hívd oda Mukurot!
- Rendben. - bólintott Yusuke. Nem kérdezett semmit, nem volt rá szükség. Keykohoz fordult:
- Gyere! Téged magammal viszlek. Minél kevesebben maradtok itt, annál jobb!
Keyko bólintott. Yusuke a karjába vette, majd amilyen gyorsan csak tudott, elrohant az országába tudván, minden perc számít
 
***
 
Egy tíz perc múlva Hiei felemelte Kuramát, de közben továbbra is energiát adott át neki. Kuwabara eddig bírta szó nélkül:
- „Csak azok után aggódjatok másokért, ha rajtatok már senki sem segíthet.” – Hiei döbbenten kapta fel a fejét, és nézett rá. – Egyszer ezt mondtad. Nagyon érdekelne, hogy mennyire gondoltad komolyan már akkor, és mennyire érvényes ez most. Én már semmit sem értek!- fakadt ki Kuwabara. Hiei elgondolkodva nézett a szemébe. Szinte suttogva szólalt meg:
- Olyan ez, mikor valaki meg akar halni, ezért leugrik a szikláról a folyóba, de amint fuldoklani kezd, segítségért kiált. Megmentik, de újra leugrik, és újra segítségért kiált. Újra megmentik, de ő újra és újra leugrik, és újra meg újra segítségért kiált. De hiába mentik ki újra meg újra, mindig le fog ugrani. Ha képes vagy megérteni, hogy hogyan jutott el odáig, hogy ugorjon, akkor azt is megérted, miért teszi, és hogy a két véglehetőség közül, melyikig jut el. - Kuwabara köpni-nyelni nem tudott döbbenetében, de mások sem. Hiei végignézett a társaságon. - Tűnjünk el innen!
Yukina hirtelen beigazolódni látta, egy gyanúját:- Csak nem így akarod vinni?!
Hiei értetlenkedve nézett rá: - Dehogynem! Mi ezzel a problémád?
- Te megőrültél! Ez öngyilkosság!
Mindenki legnagyobb meglepetésére Hiei keserűen felkacagott.
- Az ironikus lenne! Most komolyan: Tartozom neki ennyivel, ha nem többel. El kell tűnnünk innen, tehát azok, akik egy kis többletsúllyal is képesek rendesen futni, azok vegyenek magukhoz, ezen a téren néhány mozgáskorlátozottat, és nyomás!
- Ezzel most mire céloztál?- kérdezte Shuichi.
- Arra, hogy ha nem tudsz annyival rohanni, mint az előbb Yusuke, akkor vagy hagyod, hogy valaki vigyen, vagy itt maradsz!- Hiei lassan kezdte elveszíteni a türelmét. - Nekem, őszintén szólva, édes mindegy.
Shuichi eltátotta a száját. Jin ekkor a vállára tette a kezét.
- Nézd, Hiei most nincs valami jó kedvében, és egyébként sem valami türelmes fajta. Sietnünk kell, ha meg akarjuk menteni a mostohabátyád életét. Én majd viszlek, jó?
Shuichi beleegyezően bólintott.
- Egyébként, ki nevezte ki őt főnőknek?- kérdezte később, Jin hátán kapaszkodva.
- Senki. Yusuke után, itt lent, ő a legmagasabb rangú közülünk. Az egyik legerősebb alvilági démon második embere. Yusuke maga egy nagyúr. Ennyi az egész. Kurama pedig egy rövid ideig Yomi tábornoka volt. Mi is így kerültünk Gandarába, a bátyád által. Akkor még nem volt semmi baj. Most viszont valami megváltozott, és bármi is váltotta ki ezt a változást, félő, hogy még problémáink lesznek vele. És még egy háborút is el kell kerülnünk! – megrázta a fejét. - Semmi sincs rendben, semmi.
 
***
 
Yusuke szinte berobbant a kastélyba. Több embere is megérezve uruk közeledtét, kiment eléje. Lerakta Keykot, és Hokushinért kiáltott. Keyko közben döbbenten meredt a démonokra, és azok is őrá.
- Hello!- köszönt a lány bátortalanul. Ekkor Koenma vágott utat magának a démonok közt Hokushinnal egyetemben. Koenma Keykohoz, Hokushin Yusukéhez ment.
- Hokushin, küldj valakit a kórházba, vagy máshová, és keríts meg- bíz- ha- tó orvosokat! Lehetőleg értsék is a dolgukat. Ürítsetek ki egy szobát, csak egy ágy legyen benne, és szerezzetek meg mindent, amit a dokik kérnek! Mindent, kerüljön bármibe! Világos?
- Igen, fenség! De mi történt?
- Röviden: Kurama kinyírta Yomit, de ő se úszta meg. Az se biztos, hogy életben lesz, mire a többiek ideérnek. És ha már a többieknél tartunk… Hiei azt szeretné, ha idehívnánk Mukurot. Fogalmam sincs, hogy miért, de valaki menjen el érte. És mielőtt bármi megjegyzést tennél Hokushin, ez parancs volt, ahogy minden eddigi is!
- Tudom fenség, de…
- Akkor mit keresel még mindig itt?!- Hokushin nehezen ocsúdott fel döbbenetéből, de aztán intézkedett. Yusuke ekkor Keykora és Koenmára nézett.
- Vidd Keykot, az egyik tanácsterembe, én addig megnézem, mit intéznek a srácok.
- Megölte Yomit?- suttogta Koenma.- Te jó ég! Pedig három éve még bármit megtett volna azért, hogy ne legyen háború, most meg kirobbant egyet?
- Még nincs háború Koenma.- helyesbített Yusuke.- És még meg lehet akadályozni. Minden Shurán múlik.
 
***
 
Hiei kezdett megőrülni. Alig indultak el, mikor megjelent Yomi őrségének egy része. Kuwabara már előhívta a spirituális kardját, és Shishiwakamaruék is felkészültek a harcra. Ő maga csak állt és nem tett semmit. Sietniük kell, nincs idejük ilyen barmokkal foglalkozni! Az őrök láthatóan tudtak Yomi terveiről, és úgy tűnik volt annyi eszük, hogy rájöjjenek mit jelent, ha ők éppen,- még ha nem is épen- elfele igyekeznek: a királyuk halott. Elemi düh égette belülről. Energiái nagy részét már Kuramának adta. Lenézett barátjára. Kurama arca holtsápadt és verítékes volt. Nagyon nehezen lélegzett, egész alakja, mintha kifakult volna. Hiei tudta, hogy bármelyik pillanatban meghalhat.
- Figyelj rám töki!- súgta neki Kuwabara.- Néhányan itt maradunk, és feltartóztatjuk őket. Te addig a többiekkel menekülj. Fuss, vidd el őt innen. Menj!
Hieiben ekkor elpattant valami. Hidegen Kuwabarára nézett.
- Felejtsd el! Én fogom elintézni őket!- jelentette ki fagyosan. Újra az a különös érzés kerítette hatalmába, mint amikor gyógyítani akarta Kuramát, de ez most más volt. Tudata, szíve legmélyéről tört elő, egy új, mégis ismerős energia. Lehunyta a szemét. Egy hatalmas energia csóva előtt állt. Hozzálépett és megérintette. Ezzel az érintéssel átszakította a gátat. A csóva felragyogott, betöltve testét elméjét. Kinyitotta a szemét, és az őrökre nézett. Majdnem mindegyik A- osztályú volt.
- Addig tűnjetek el, amíg szépen mondom!
- Miért, hívod Mukurot?- vakkantotta az egyik. Társai elröhögték magukat. Hiei szintén elmosolyodott. Az őrök arcáról lefagyott a nevetés. A legkegyetlenebb mosoly villant rájuk, amit valaha is láttak.
- Minek hívnám ide, hiszen egyedül is el tudlak intézni benneteket. Mellesleg nem hinném, hogy díjazná, az előbbi megjegyzésedet. Úgy érezné, hogy kétségbe vontátok a döntéseit. Erre nagyon érzékeny. De minek is beszélek én? Nem érdemes rátok több szót pazarolni. Az ember nem szokott hullákkal csevegni.
Több őr is felmordult, és Hieire támadtak. De Hieiből egy erőhullám csapott le az őrökre, s amint elérte őket holtan estek össze. Pillanatok kérdése volt az egész.
- Ez meg mi volt?- nyüszített fel Kuwabara, miközben fázósan összefonta karjait.
- Én… én azt hiszem, tudom. - nyögte Touya. - Nézzetek le a földre!
- De hiszen ez… jég!- állapította meg Kaitou, miután megfogadta Touya tanácsát. Hiei végig ment az ezüstösen csillogó köveken, egészen az őrökig. Érdeklődve nézte őket.
- Elsőre nem is rossz!- állapította meg.
- Annyi szent!- vágta rá Suzuki. - De mégis mi a fenét műveltél?!
- Megfagyasztottam bennük a levegőt. - vont vállat Hiei. Yukina megborzongott szavai természetességétől.
- Kegyetlen módja a halálnak. - suttogta.
- Tényleg? Tudok ennél kegyetlenebbet is, de arra most nem volt időnk. Nincs valami jó kedvem, úgyhogy tünés, mielőtt jönne valaki, akin mégis kipróbálhatnám!
- Hiei, tisztában vagy vele, mit csináltál?- kérdezte Touya remegve.
- Miért ne lennék, hisz az előbb már mondtam?
- De a levegőt megfagyasztani úgy, hogy mi még csak meg se érezzük! Te jó ég! Iszonyatos hideget kellett ehhez csinálnod, semmit sem lehetett érezni belőle! Hogyan parancsolhatsz ekkora erőknek? A hatalmam ehhez képest gyermek játékszer…
- Gyűlölöm magam, amiért ezt tettem Touya. - suttogta Hiei. – Te ezt nem értheted, de én… - megrázta a fejét. – Szörnyen nehéz volt megállnom, hogy ne engedjek az ösztöneimnek. Pedig sokszor éreztem rá késztetést, hogy valami ehhez hasonlót tegyek. De nem tettem, mert gyűlöltem, hogy kit vagy mit, már nem tudom. De nem is számít. Az viszont érdekelne, hogy ez az agyalágyult bandita, tudta-e mi lesz a tetteinek következménye, mert ha jól sejtem, és igen, akkor emberbőrben ragadt démon lesz a mai vacsora menü. Nem tudom eldönteni, hogy itt hagyjam- e vagy sem. - Hiei megeresztett egy rövid kacajt. – Ha életben marad még egy kis ideig, akkor előbb utóbb meg fogom fojtani. Őrület, hogy mit meg nem teszek miatta!- elhallgatott. Mélyet lélegzett, majd egy pillanat alatt eltűnt.
- Te jó ég! Ebbe meg mi üthetett?- nyögte Kuwabara.
- Csak az, ami általában üt belétek, amikor féltek. - felelte Shizuru. – Most miért vágsz ilyen értetlen képet öcsi? Mind a négyen ilyenek vagytok. Ha féltek nem mutatjátok ki, ezért belülről emészt benneteket. Dühvé alakítjátok át, és ha dühösek vagytok… rémisztő őrültségekre vagytok képesek! Hiei halálosan retteg, ezért most iszonyúan dühös. Azt ajánlom, amíg nem nyugszik le, inkább ne provokáld! Könnyen megjárhatod. Most pedig tűnjünk el innen!
 
***
 
Yusuke nyomában végigrohant a folyosókon. Mikor az egyik orvos meglátta Kuramát, hangosan elkáromkodta magát. Átvették tőle Kuramát, és mindenkit elzavartak, az addigra orvosi szobává rendezett helyiségből. Hiei alig tett pár lépést, miután elhagyta a szobát, mikor megszédült. Tompán hallotta még, hogy Yusuke a nevét kiáltja, aztán minden elsötétült körülötte. Arra eszmélt, hogy két erős kar tartja, és energia áramlik belé. Valaki beszélt hozzá nem épp kedves hangnemben. Lassan felismerte Yusukét, aki őt szapulta. Felsóhajtott:
- Fejezd be, mert széthasad a fejem.
- Megérdemled! Hogyan művelhettél ekkora hülyeséget? Nem elég, hogy Kurama ilyen ramaty állapotban van, még te is csatlakoznál hozzá? Színhülye vagy Hiei!
- Éljen!- morogta Hiei és felállt. Egy pillanatra megtántorodott, de végül elindult. Egy darabig szótlanul ment a folyosón, míg talált egy nagy tárgyalótermet. Bement, és nekinyomta homlokát a hűvös falnak. Mélyet lélegzett, próbálta elrendezni a gondolatait. Ellökte magát a faltól, majd tiszta erejéből belevágta az öklét, mire a falon egy vékony repedés futott végig. Yusuke az ajtóból nézte. Nem ismert barátjára. Hova tűnt a magabiztos, és nagyképű Hiei? Ez a düh semmiben sem hasonlított arra, a pusztító őrjöngésre, amit harcközben szoktak meg nála. Sosem hitte volna, hogy Hieien valaha is így eluralkodhatnak az érzelmei. A többiekre nézett.
- Úgy érzem magam, mint egy kisfiú, akinek hiába mondják: a rémálmoknak vége szakad, ha eljön az ébredés, mert amikor felébred, a rémálmában találja magát. Érzem, hogy Hiei is ilyen állapotban van. - lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy a többiek lássák, amint a könnyeivel küszködik. - Nem ébredhetsz fel, nem futhatsz el, nem tehetsz semmit. - a falnak vetette a hátát, és felnézett a mennyezetre. - Gyűlölöm a tehetetlenséget!
- Bárcsak előbb tudtam volna! Bárcsak tehetnék valamit!- hallotta Hiei gúnyos hangját Yusuke. Barátja ott állt, az ajtókeretbe kapaszkodva. - Mindenki ezt kívánja, de amikor megadódik rá a lehetősége, kétségbe esik. A falba verném a fejemet, de azt hiszem, hamar megbánnám. - Shiorira nézett. - Hibásnak érzem magam. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy baj van, de amikor rákérdeztem, hagytam, hogy kitérjen. Ráhagytam. Jobban kellett volna ragaszkodnom a magyarázathoz, vagy nem kellett volna ennyire bíznom benne? Nem tudom. Megakadályozhattam volna. Hazudott. Meg akart halni. Azt hiszi, hogy csak a halál hozhat neki békét. Már akkor tudtam ezt, amikor betettem a lábamat a templomba, mégse tettem, és tehettem semmit.
A társaság tagjai döbbenten meredtek a fiúra. Kénytelenek voltak elismerni igazát. Ám ekkor egy alak átvágott közöttük és tiszta erőből pofonvágta Hieit. Hieit a pofon ereje, a földre taszította. Szédelegve nézett fel úrnőjére.
- Megvesztél?! Ezt meg miért kaptam?
- Mert nem díjazom az önsajnálatot az embereim között, másodtiszt!- vágta rá Mukuro. Kuwabara és Yusuke tátott szájjal meredtek rá.
- Azta!- nyögte Kuwabara.- Kezdem érteni, miről beszélt.
- Aha!- bólintott rá Yusuke. Mukuro feléjük fordult, majd meghajolt.
- Elnézésedet kérem Urameshi nagyúr!- Kuwabara elröhögte magát, mire Yusuke belerúgott. Mukuro meghökkenve nézte őket. Yusuke ránézett.
- Nincs miért, és kérlek, hagyd ezt a nagyurazást. Megőrülök tőle. Hívj Yusukének ahogy mindenki!
- Rendben van Yusuke. Elárulnád, hogy mi Hiei baja? Tőle inkább nem kérdezem, mert van egy olyan jó szokása, hogy veletek kapcsolatban nem mond igazat.
- Imádok hazudni. - mosolygott rá gúnyosan Hiei. - Sőt, azt is imádom, ha nekem hazudnak. De a legjobban önmagamat becsapni szeretem. Hiszen nincs semmi baj. Yomi nem fekszik holtan, Kurama nem akart meghalni, nem gyilkolták le a csapatát, nem haldoklik a legjobb barátom, Yukina nem tud mindent. Az élet pedig szép és jó. Sosem történik semmi rossz. Hát nem igaz Mukuro?
Mukuro szólni nem tudott a döbbenettől. Némán figyelte, ahogy Hiei elhalad mellette, majd a lehető leggyorsabban elsuhan. Nagy nehezen végre magához tért.
- Kurama haldoklik, Yukina, lemészárolt csapat, és – ébredt rá Hiei szavainak értelmére hirtelen. - Yomi halott?!
- Igen. - válaszolta Kuwabara. - Kurama egy fekete rózsával kicsinálta, aztán félholtan összeesett. Én pedig még azt hittem, hogy az eddigieknél furcsább dolgok, már nem történhetnek velem. Erre megjelenik négy démon, és elrabolják a barátaimat. Kiderül, hogy a nővéreméket is elvitték, és hogy Hiei Yukina bátyja. Kurama lelécel, mi is idejövünk. Jönnek Jinék, és azt mondják, Yomi áll az egész mögött. Yomihoz megyünk, kiszabadítjuk a foglyokat, de a rohadék magával vitte Shiorit. Kurama és Yomi egymásnak esnek, megjelenik egy húsz éve halott fickó szelleme, Kurama kinyírja Yomit, Hiei pedig megfagyasztja Yomi őreinek levegőjét, mikor kifelé jövünk Gandarából. Aztán összeesik, majd levágja ezt a dilirohamot. Nekem ez sok! Hogy Kurama és Hiei is egyszerre meggárgyuljanak! Urameshi, felmondtam. Keress valaki mást helyettem, mert én ezt már nem bírom. Szeretném kijárni az egyetemet, de ahhoz élnem kell. Köszönöm, elég volt. Aú!!! – kiáltott fel, mert Yusuke ismételten belerúgott.
- Szedd már össze magad Kuwabara! Ne nyavalyogj itt nekem, mint egy óvodás! Az elején kellett volna gondolkodnod! Ahhoz, hogy kiszállj, már egy kicsit késő van, nem gondolod?- rivallt rá barátjára, majd Mukurohoz fordult. - Bocsi, de egy kicsit én is besokalltam.
- Azt mondta, hogy megfagyasztotta a levegőt?- kérdezte Mukuro különös hangon. - És Yukina tudja az igazat?
- Igen, mindkettő stimmel Mukuro úrnő. - válaszolta Yusuke helyett Yukina. Mukuro a lányra nézett. - És ha jól értelmezem szavait, akkor ön tudott róla, hogy Hiei a testvérem. - Nem akarta, de a hangja mégis élesen csengett.
- Nem egészen önszántából mondta el. Ha Shigure nem lett volna, nem tudom meg. És erősen kétlem, hogy van itt olyan személy, akinek elmondta volna.
- Ez valóban igaz. - helyeselt Koenma. - Yusuke, Botan és Shizuru tőlem tudják, a többiek előtt csak most derült ki. Én pedig Kuramától tudom. Hogy Kurama honnan, hát az… rejtély.
- Nem az. – felelte Mukuro. - Biztos vagyok benne, hogy Hiei neki elmondta. Okokat ne keressetek. Nincs értelme. Te ugye Koenma nagyúr vagy?- a kérdezett bólintott.
- Igen, csak nagyúr nélkül. Jelenleg ki vagyok tagadva, bár nem izgat különösebben a dolog.
 Mukuro egy pillanatig úgy meredt rá, mint aki nem tudja eldönteni mit higgyen. De mikor rájött, hogy Koenma nem viccel Yukinára nézett:
- Mi lenne, ha a lelkibajos bátyád után mennél?
- De miért?
- Mert semmi kedvem hisztis kölykökkel foglalkozni. Ezen felül, azt hiszem, szüksége van rád. - mondta kedvesen. Yukina egy rövid belső vívódás után ráállt a dologra. Yusuke megkérte az egyik emberét, hogy segítsen neki. Miután Yukina elment Mukuro Yusukéhoz fordult:- Most pedig mesélj el mindent, az elejétől a végéig!
 
***
 
- Szóval megmérgezte. - sóhajtott fel Mukuro. - És mégis hogyan?
- Átvágatta az artériáját. - magyarázta Kaitou. - A föld teljesen beitta a vérét, aztán leszórt egy magot. Yomi kapcsolt, bár egy kicsit későn. A magból, egy halálhozó fekete rózsa lett. A rózsát elhajítva megkarcolta vele Yomi arcát, Yomi pedig, amennyire meg tudtam állapítani, hatalmas kínok között meghalt. Sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyen virág. – rázta meg a fejét.
- Soha nem is hallhattál, mert ő teremtette saját magából, a véréből. Csak egyetlen egy esetről tudok, amikor szintén a fekete rózsát használta. – merengett el Mukuro. –Yomi akkoriban tűnt fel a színen. Elég jelentős volt ahhoz, hogy Raizennel együtt foglalkozzunk vele, de nem volt elég jelentős ahhoz, hogy Kurama is felfigyeljen rá. Yomi ösztönzésére felbéreltünk egy S-osztályú bérgyilkost, hogy véget vessen a Youko Kurama fedőnevű, felettébb idegesítő problémának.
- Kimurát. – morogta közbe Jin.
- Igen. - lepődött meg Mukuro. –Honnan…
- Hogy honnan tudtam? Hiei említette meg őt, mikor meglátta a rózsát. –vont vállat a szelek ura.
- Gondolhattam volna. Hiszen Hiei bérgyilkosként is dolgozott. Nyugodtan hallhatta az igazat. - dőlt hátra a székében Mukuro.
- Micsodát? - kérdezte Yusuke.
- Mikor Kimurát megtaláltuk, csak néhány fekete rózsaszirom volt mellette, és egy karcolás a karján. Sejtettük, hogy méreg végzett vele, de nem tudtuk bebizonyítani. Ezek után döntöttem úgy, hogy megfogadom Raizen tanácsát, és hagyom Kuramát. Yomit viszont nem lehetett lebeszélni. Így húsz évvel ezelőtt, csapda várt rá és Kuronuera egy helyen. Úgy tűnt sikerült meglógniuk, de aztán Kuronuet mégis megölték. Kuramáról pedig csak annyit tudtunk meg, hogy megsérült. Aztán miután semmilyen jelet nem adott magáról, halottnak nyilvánítottuk. Kuronue nem halt szebb halált, mint Yomi. A mai napig nem tudom elfeledni, ahogy ott áll néhány bambusz karóra felnyársalva, vérbe fagyva, üveges szemekkel, egy medált szorongatva. Sosem hittem volna, hogy ennyire megráz majd így látnom őt, ahogy most Kuramáról sem. Sok bosszúságot okozott egykor, de sosem kívántam a halálát. Legalábbis nem így. - tenyerébe hajtotta a fejét. – Szánalmasan fest. Őszintén érdekelne mi lett azzal a pofátlan, örökké gúnyos, de szabad tolvajjal, aki jeges nyugalommal fosztotta ki a legerősebbeket is.
- Téged is?- döbbent le Yusuke. Mukuro bólintott.
- Gondolod, engem kihagyott volna? Kérdezd meg Hokushint! Raizent is kirabolta, de az apádat nem érdekelte. Játszadozó kölyöknek nevezte Kuramát. Valahol valóban az is volt, de ezen felül egy számító és kíméletlen bandita. Az első, ami feltűnt nekem mikor újra viszontláttam, az volt, hogy lélekben mennyivel törékenyebb lett, még ha nem is mutatta. Arról nem is beszélve, hogy Shigure szóra sem méltatta volna, ha nem hordoz magában fájdalmat.
- Ahogy Hiei és te? – kérdezte Shizuru. Mukuro meghökkenve nézett rá, aztán beletörődve felsóhajtott:
- Igen. Ahogy Hiei és én. Felétek semmi sem marad titokban Urameshi? – kérdezte félig tréfálkozva.
- Sok dolog valóban nem, de még több igen. Ha semmi sem maradna titokban, Kurama most nem…- nem bírta befejezni a mondatot, az igazság túl fájdalmas volt számára. Kurama hazudott nekik, vagy inkább elhallgatta az igazságot, ami mindannyijukat veszélybe sodorta.
Ekkor egy orvos lépett be a terembe.
- Urameshi nagyuram, sajnálattal kell közölnöm, hogy nem valószínű, hogy a barátja megéri, akárcsak a következő percet is. A hátán lévő sérülést nem tudjuk ellátni, így folyamatosan vért veszít.
- Hogy érti azt, hogy nem tudják ellátni?- kérdezte élesen Mukuro.
- Mukuro úrnő?! Öröm önt látni!
- Térjen a lényegre!
- A sérülést valamilyen mágikus fegyver okozta. Azon kívül, hogy bekötözzük, nem tehetünk semmit. A beteg állapota pedig egyre romlik.
Mukuro elgondolkodva nézte az orvost.
- Mondd csak Urameshi! – a szavakat lassan ejtette ki, látszott rajta, hogy jól megfontolta mondanivalóját. – Lehetségesnek tartod, hogy Kurama abba a démon csoportba tartozik, amelynek valami, nem is tudom… ö… különleges pluszra is szükségük van?
- Mire gondolsz pontosan?
- Egy jég képességű és ezzel élő démonnak, a hideg hozzátartozik az életéhez, szüksége van rá a gyógyuláshoz. A tűz típusúaknak pedig tűzre. Hiei például, órákat bír aludni, ha elhasználja az erejét, és ilyenkor teljesen lehűl a szervezete. Ami Kuramát illeti, arra gondoltam, hogy be kéne szerezni valamilyen növényt vagy legalább néhány rózsát.
- Értem, mire gondolsz, és van benne logika. Lehet, hogy igazad van. Néhány szál rózsa nem fog megártani!
- Ami pedig a hátán lévő sebet illeti…- mondta bizonytalanul a nő. – Milyen régi doktor?
- Mondhatnám azt, hogy most szerezte, de azt is, hogy több ezer éve. Nem lehet megállapítani. Inkább azt mondanám, hogy egy nagyon régi seb, ami most felszakadt.
- Erre kíváncsi vagyok. Sok mindent láttam már életem során, de ez még nekem is új. Yusuke, ugye nem baj?
- Miért lenne? A legkisebb dologra is, ami segíthet rajta, legyen bármekkora őrültség, nyitott vagyok. Menjünk, én is szeretném megnézni!
 
***
 
Amilyen gyorsan csak lehetett beszerezték a virágokat. Mukuro addig hitetlenkedve tanulmányozta Kurama sérülését. Mikor megkapta a virágokat, letépte az egyiknek a szirmait, és Kurama orra alá dugta. Az orvosok legnagyobb döbbenetére könnyebben kezdett lélegezni. Mukuro csak hümmögött, majd az egyik doktor kezébe nyomta a szirmokat és a többi virágot.
- Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy minél előbb készítsenek belőle szérumot és adják be neki. Reakcióba fog lépni a vérével, ami talán nem lesz utána ilyen híg. – rázott meg egy Kurama vérét tartalmazó ampullát. – Legalább is remélem. Nincs más esélye.
Az orvosok bólintottak, majd kizavartak mindenkit a szobából. Shiori visszaült a székbe, amit nem sokkal a megérkezésük után hoztak ide neki, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Férje gyengéden végigsimított a hátán. Mukuro egy darabig szánakozva nézte őket, aztán megfordult és elindult vissza a tárgyalóba.
 
***
 
Végre megtalálták. Yukina megköszönte Hikarunak, a kísérőjének a segítséget. A mazoku meghajolt és elment. A város legmagasabb pontjának tetején voltak. Erős szél fújt, de nem törődött vele. Minden figyelmét, a tető szélén ülő összekuporodott alak kötötte le. Csöndesen nézte.
- Tudod, hogy mennyire hasonlítasz rá?- Yukina megrezzent a kérdés hallatán, de közelebb lépett Hieihez.
- Kire gondolsz?
- Hinára. – elsápadt a válasz hallatán.
- Hát… azt mondják, minden koorime olyan lesz, mint az édesanyja. - habogta. Összeszedte minden bátorságát, és leült a bátyja mellé. Várt.
- Emlékszem rá, ahogyan sírva könyörgött, de senki sem törődött vele. Az a nyomorult vén boszorkány pedig csak mondta a magáét. – Hiei lehajtotta a fejét. – El akart vinni minket onnan, bár jól tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Tudod, feltalálták már a demokráciát, és létezik a szabad választás joga is. Akkor miért nem hagyták, hogy tegye azt, amit szeretne? Szerinted? Meg azért engem is megkérdezhettek volna, hogy le akarok-e zuhanni kb. nem is tudom, milyen magasról. Megmondhattam volna, hogy nem. És kilométereket sodródni egy folyóban se.
- Hiei – lehelte Yukina.
- Mi van? – nézett rá a fiú.
- Én annyira…
- Ha ez most úgy folytatódik, hogy sajnálom, akkor leugrom innét. Bár úgyis túlélném, de az is igaz, hogy Mukuro utána megölne. Miért is ne? Jó ötlet.
- Fejezd be!- kiáltott rá Yukina könnyes szemekkel. - Miért csinálod? Miért nem mondtad el?
- Volt egy idő. Amikor nem tehettem, de nem is akartam, mert féltem. Féltem attól, hogy te is olyan vagy, mint ők. Pedig az, hogy elhagytad a fennsíkot, pont az ellenkezőjére utalt. Aztán pedig amikor már lehetett, és a félelmem is elmúlt, már nem láttam se értelmét, se hasznát. Változtatott volna bármin is, hogyha tudod? A múltat nem lehet átalakítani, sem kitörölni. Gyűlöltem a hótündéreket és a fennsíkot, mert nem fogadtak be. Aztán amikor eljutottam oda, csak szánalmat éreztem, mert nincsen ott élet, csak néhány halálra vágyó, rettegő nő. Bérgyilkos lettem. Sosem érdekelt, mit tett az illető, amiért meg akarják öletni. Nem érdekelt ki ő, van-e családja, vagy hogy mit tett. Megöltem, ha ártatlan volt, ha nem. Aztán a fennsíkon tett látogatásom után, elkezdtelek keresni téged. Tudni akartam, jól vagy-e. Így találkoztam Kuramával, aki aztán fenekestül felforgatta az életemet. Ő volt az első, aki kinézte belőlem, hogy én is érző lény vagyok. Segített, akár kértem, akár nem. Állandóan idegesített. Neki nem tudtam hazudni. Kiszedett belőlem mindent. Rádöbbentett arra, hogyha gyűlölünk, önmagunkat is gyűlöljük. Ezt érzi ő, és én is. Gyűlöletet önmagam iránt. Ezt a leckét elég jól a fejembe véste, soha nem tudnám elfelejteni. De áruld el, hogy ő miért hazudott? Miért nem mondta meg, mi a baj? A barátja voltam, most pedig gyűlölni akarom, de nem tudom.
Yukina nem tudott mit mondani, ezért cselekedett. Egyszerűen megölelte Hieit. A fiú szemei elkerekedtek, aztán lassan és bátortalanul, de viszonozta az ölelést.
 
***
 
Mukuro az orvosi jelentést nézte. A rózsa jó ötlet volt, de Kurama kómába esett. Az asztalra szórta a papírokat. Fogalma sem volt, mit gondoljon erről az egészről, legkevésbé arról a különös sérülésről Kurama hátán. Kaitou felvette, és átolvasta a Mukuro által eldobott papírokat. Az arca pillanatok alatt elfehéredett.
- Kóma, méghozzá a legrosszabb fajtából. Nem tudom, hogy magához tér-e valaha is.
- Értem. - motyogta megsemmisülten Shuichi. – De hogyan lehet ekkora erőt eltitkolni? Hogyhogy nem tudnak se róla, se rólatok, se erről a világról más emberek?
- Ha nem akarunk egy véres háborút emberek és démonok között, akkor jobb is, ha nem tudnak semmit. – morogta Yusuke. – Persze vannak, akik tudnak rólunk és a Makairól, csak nagyon kevesen. Beláthatatlan következményei lennének annak, ha az emberek tudnának rólunk. Had higgyék csak, hogy, ha különös dolgok történnek az, az ufók műve! Ami pedig az eltitkolást illeti… Attól, hogy nagy erőnk van, még nem különbözünk másoktól. Élhetünk úgy, mint a normális emberek. Azok elől, akik semmiféle szellemi erővel nem rendelkeznek, könnyű eltitkolni, hiszen nem érzik meg. Azok, akik pedig igen, tudják, hogy meddig mehetnek el, ha mégsem, akkor a Reikai lekapcsolja őket. És ami pedig Kuramát illeti… Az ő ügye sokkal bonyolultabb, mint valaha is gondoltam volna, főleg ha hozzátesszük, hogy nem erősségem a gondolkodás. De leginkább azért tartotta titokban, mert nem akarta, hogy ti bajba kerüljetek. Nem akart fájdalmat okozni. – Yusuke lesütötte a szemeit. Nem bírt többet mondani.
- Kurama, a fenébe is! Hogyan lehettél ekkora idióta!- gondolta keserűen, és az asztalra csapott.
- Mégis sikerült fájdalmat okoznia. – állapította meg Mukuro. – Nem csak a családjának, hanem nektek, a barátainak is. Sőt, ha nem teszünk valamit, háború robbanhat ki, ami még több fájdalommal jár. Kurama szabad volt, akár egy madár. Nagyon magasra szállt. De lezuhant, és szárnyát szegte. És a zuhanása, túl sok mindenkire hatott ki. – Yusukére nézett. – Értesítsd Enkhit és a tanács tagjait a történtekről. Tárgyalásokat kell kezdeményeznetek, ha meg akarjátok úszni a háborút. És… rendelkezésemre tudnál bocsátani egy szobát? Engedelmeddel maradnék még egy darabig.
Yusuke bólintott: - Ameddig csak akarsz. Lassan kezdem érteni, miért akarta Hiei, hogy idehívjunk téged. Köszönöm, hogy eljöttél. Tartozom neked. Ha nem jut eszedbe a rózsa, akkor talán már halott lenne. Ha bármit tehetek érted…
Mukuro fáradtan elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Nincs miért hálálkodnod. Csak azt tettem, amit jónak láttam.
- Akkor is köszönöm. - felelte Yusuke. – Ami pedig titeket illet,- nézett Yusuke Kaitoura – ha haza akartok menni, csak egy szavatokba kerül, de ha maradni akartok, az is rendben van.
Senki sem akart elmenni, nem látták értelmét. Még akkor sem, ha jól tudták, nincs értelme a maradásnak sem.
 
***
 
Yusuke álmatlanul forgolódott az ágyában. Állandóan Kurama járt az eszében. Ahogyan megismerkedtek, a Sötét harcművészetek viadala, Sensui és az idősebbik Toguro, Amanuma, az alvilági viadal, Shigure, Yomi...Yomi, valahogyan még mindig nem bírta felfogni. Igaz, hogy nem volt egy szent, de ilyen gonoszságot nem nézett volna ki belőle. A mellette alvó Keykora nézett. Nem tudná elviselni, ha elveszítené őt. És most nem sokon múlott…
Óvatosan kimászott az ágyból, nehogy felébressze a lányt. Némán bandukolt a folyosókon, amíg Kurama szobájához nem ért. Benyitott. Shiori békésen aludt, egy ágy menti karosszékben. Kurama nyugodtan feküdt, csak néhány gép zümmögése hallatszott.
- Ezek szerint te sem tudsz aludni.
Yusuke villámgyorsan megpördült. Hiei állt ott, a falnak támaszkodva.
- Hiei, a szívbajt hozod rám!
- Egy bagoly, két bagoly vagy inkább egy denevér- mormogta valaki. – és mivel három az igazság, én is itt vagyok. – Kuwabara becsukta maga mögött az ajtót, és Kurama ágyához lépett. – Sosem gondoltam volna, hogy ő lesz majd közülünk az első, aki nagy valószínűséggel meg…- nem tudta befejezni, mert egy kéz befogta a száját.
- Kérlek, ne mond ki! – suttogta Hiei. - Ne mond ki! – elengedte Kuwabarát, és egész közel ment az ágyhoz.
- Hiei – nyögte Yusuke. Hiei, nem reagált, egyre csak Kuramát nézte, majd nagyon halkan megszólalt.
- Miért nem tudom azt érezni, amit akarok? Gyűlölni akarlak, de e helyett azt kívánom, bárcsak újra jól lennél. Az őrületbe kergetsz, segítesz, beleszólsz mindenbe, de nem bízol. Miért? – az utolsó szavakat csak lehelte, Yusuke és Kuwabara mégis tisztán hallották őket.
- Mióta ismeritek egymást? – kérdezte Yusuke.
- Lassan tíz éve, hogy megismertem. – Hiei felsóhajtott. – Gondolom, kíváncsiak vagytok rá, meg arra is, hogy mi ez az egész Yukinával, igaz?
A két fiú bólintott.
- Egy hótündérnek akkor születik fia, ha egy százévenként megtartott szertartás előtt, férfival hál. A probléma ezzel csak az, hogy a törvényeik ezt tiltják, és az anya minden esetben meghal a szülés után. Yukina és én ikrek vagyunk, ami még sohasem fordult elő. A hozzám hasonlóakat imikonak, kitaszítottnak hívják, és letaszítják a fennsíkról. Valamilyen szinten ez érthető, hiszen az imikok nem egy tagja, rengeteg koorimét megölt. Ezért, hogy a további vérengzéseket elkerüljék, úgy döntötték, hogy az összes fiút eldobják. Kiviszik őket egy peremhez és ledobják őket. A legtöbbjük, ahogyan én is, persze túléli a zuhanást, és életben marad, mindenre emlékezve. Engem anyám legjobb barátnője dobott le, miközben anyámat, Hinát, két társuk lefogta a háttérben. Hina nem akarta, zokogva kérte őket, hogy elvihessen minket a fennsíkról. Senki sem törődött vele, még a tulajdon anyja sem. Egy folyóba estem, ahonnan banditák halásztak ki. Születésemtől fogva hatalmas erőm volt, így erősebb voltam náluk is. Ők pedig féltek tőlem, és gyűlöltek ezért. Miután elhagytam az egyetlent, ami megnyugvást hozott, a Hirui - kövemet, anyám szülés közben elhullajtott könnycseppjét, ott hagytam őket, és keresni kezdtem a követ. Így elmentem Shiguréhoz, aki megcsinálta nekem a Jagant. Ennek persze ára is volt. El kellett mesélnem neki az életemet, és így megtudta azt is, hogy van egy testvérem. A Jagan elkészítésének feltétele, a következő lett: Ha valaha is találkozom a testvéremmel, nem mondhatom el, ki vagyok. Ez alól feloldozott, miután legyőztem Mukuro próbáján. Bár valójában nem győztem le, inkább kölcsönösen kinyírtuk egymást. Ezután elmentem a fennsíkra. Egészen addig meg akartam ölni mindenkit, de amikor ott voltam, már nem tudtam megtenni, annyira szánalmasak voltak. Azt hittem a bosszú örömet fog okozni, de rájöttem, hogy tévedtem. Találkoztam Ruival, aki elmondta, hogy Yukina elhagyta a fennsíkot. Megkönnyebbültem, mikor ezt megtudtam. Sőt, örültem neki, hogy a testvérem talán nem olyan, mint ők. Így kerültem az emberek világába, őt keresve. Tudni akartam, hogy legalább jól van-e. Azt hittem, hogy egy Yatsude nevű démon segítségemre lehet. Kuramát az emberének gondoltam és megtámadtam. Harc közben kiderült a tévedésem, de volt két mély sebem és elájultam. Nála tértem magamhoz. Alig tudtam elhinni, hogy nem ölt meg, hanem meggyógyított. Aztán közölte, hogy beszélek álmomban, és Yukina iránt érdeklődött, majd a Jaganom felől. Egyre nagyobb zavarban voltam. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek vele. Sosem találkoztam még ilyen démonnal. Így hát közöltem vele, hogy a kedvessége még a végén a sírba viszi, és elmentem, hogy megtaláljam Yatsudét, választ kapjak a kérdéseimre, utána pedig megöljem őt. Pár perc múlva utánam jött, hogy csatlakozna hozzám, ugyanis egy csónakban evezünk. Yatsude elrabolt egy kiscsajt, aki bele volt zúgva Kuramába. – vigyorodott el hirtelen. – Egyedül nem tudtam volna legyőzni Yatsudét, de ő sem. Én azért, mert a Jagan elvette egy időre az erőmet, ő pedig azért, mert csak akkor nyerte vissza az övét. Viszont együtt… Mintha olvastunk volna egymás gondolataiban. Úgy dolgoztunk össze, mintha már évek óta együtt harcolnánk. Mikor megöltük, ő a hátán vitte a lányt, és egy növény pollenjével kitörölte az emlékeit. Tudni akartam a nevét, ő pedig megmondta. Mikor visszaértünk a városba, otthagytam. Csak másnap jutott el a tudatomig, hogy honnan olyan ismerős a neve.
 
Egy faágáról nézte. Nem tellett sok időbe, míg megtalálta a lakást, hiszen maga is járt már ott. Kurama egy szemmel láthatóan, betegeskedő asszonynak segített. Egész nap követte őt. Az iskolába, boltba, és vissza haza. Az egyik pillanatban Kurama kinézett az ablakon. Hiei tisztában volt vele, hogy látja őt. A két fiú egy pillanatig farkasszemet nézett, majd Kurama visszafordult az anyjához. Egy negyed óra múlva jó éjszakát kívánt neki, és elment a szobájába. Kinyitotta az ablakot, és kikiáltott:
- Nem tudom, miért követsz egész álló nap imiko, de ha akarsz valamit, akkor gyere be és mond el!
Hiei elsápadt, majd belépett a szobába.
- Honnan tudod? – kérdezte remegve.
- Mondjuk onnan, hogy egy koorime felől érdeklődtél Yatsudétól, és a véred szagából. –felelte Kurama nyugodtan.  
- Ki vagy te?- kérdezte Hiei. – Tényleg Kuramának hívnak?
- Á, már értem! – mosolyodott el Kurama. – Szóval hallottad már a nevemet. Igen, így hívnak, vagyis hívtak, 10 évvel ezelőtt. Youko Kuramának, a mostani nevem Shuichi Minamino, de ha nem baj, maradjunk a Kuramánál.
- Te most azt várod tőlem, hogy higgyem el, te vagy a legendás bandita, az Ezüst Róka? Hiszen az, az igazság, hogy nem a kedvessége miatt lett híres. Hanem a kegyetlenségéről.
- Te ezt nem értheted. – felelte Kurama. – Hogyan is érthetné valaki, aki soha, semmi jóval nem találkozott még?
- Fogalmad sincs, miről beszélsz!- sziszegte Hiei.
- Dehogy nincs! Most ugyan csak Tízévesnek látszom, de valójában ezer is elmúltam már. Tudok eleget a világról, amiben élek. Nem ismered a szeretetet, így nem is várom el tőled, hogy megértsd. De mindenki változik, a démonok is. Valóban az vagyok, akinek mondom magam, még ha soha többé nem tenném meg azokat a dolgokat, amelyek híressé tettek, akkor is. Keresed ezt a Yukina nevű lányt, de eddig semmire sem jutottál. Szólnék, hogy a Jagan hatalma itt gyengébb, mint a Makaion. Ha segítségre van szükséged, megtalálsz. De ha egyetlen embernek is ártasz, megöllek Hiei. Remélem elég világos voltam!
 
Szinte elmenekültem. Később persze rájöttem, hogy tényleg az, akinek mondja magát, és a segítségét kértem. Nem hiszem, hogy a vérem szaga árult volna el. Valószínűleg, ezt is álmomban árultam el neki. Később mindent elmondtam neki, lassan megbíztam benne. Ezzel együtt, teljesen összezavart a kedvességével, az önzetlenségével. Soha senki nem kezelt addig, érző lényként. Félelem és gyűlölet. Ez a két érzelem volt az egyetlen, amit mások irántam éreztek, egészen addig. Mire felocsúdhattam volna, már volt egy barátom, aki jobban ismert, mint én magamat. Teltek a Ningenkaion töltött évek, Yukinát már rég megtaláltam, és az erőm még nem tért vissza. Aztán hallottam a Koma no Kenről és…
- Kurama segítségét kérted, akinek pont kapóra jött a dolog, mert az anyja állapota válságosra fordult. - fejezte be Yusuke.
- Pontosan. –bólintott Hiei. - A többit pedig tudjátok.
- Majdnem. – válaszolta Yusuke. – Mi van Mukuroval?
- Maradjunk annyiban, hogy neki is elég sok szenvedésben volt része. Szükségem van rá, mert megért, ahogyan Kuramára is, mert mindenkinél jobban ismer. Azért, hogy jobban legyen, semmit sem tehetünk, de Shiorinak tartozunk az igazsággal. Azt javaslom, hogy holnap mondjunk el neki mindent.
- Igazad van. – mondta Kuwabara. Hiei az ajtóhoz lépett és kinyitotta. – Meg fog halni. Nem hiszem, hogy életben marad, ahogy ti sem. De… nem megyek el innen addig, amíg ez be nem következik. Akkor talán majd felfogom, hogy a legjobb barátom már nincs többé. – ezzel becsukta maga mögött az ajtót és elfutott. Yusuke összenézett Kuwabarával, és hosszas küzdelem után, elsírta magát.
- A rohadt életbe! – suttogta. Kuwabara nem mondott semmit, csak a vállára tette a kezét. Arcán végigfolytak könnyei.
 

---------------------------------------------------
Előző | Következő
---------------------------------------------------