Ayami……csak egy név a sok közül. Egy név mely olykor sokat jelentett…..az életemet.

Kira….egy újabb név, melynek viselőjéért az életemet adtam volna. De nem tehettem, nem volt rá lehetőségem. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét…..Ha megtehetném, visszarepülnék a boldog évek végéig. Ám akkor döntenem kellet s én rossz döntést hoztam.

Yusuke oldalára, a jó oldalra kellett volna állnom. De nem tettem….Az irántuk érzett mérhetetlen gyűlöletem letérített a helyes útról. S a Sötétség szolgálatába álltam s vártam. Vártam arra a percre, amikor szembe állhatok Yusukéval és megölhetem. Ha újra találkoznék Kuramával nem tudom mit mondana. Hiszen mindig mellettem állt bármi is történt és most így hálálom meg? Hátba támadom. De nem érdekelt. A bosszú vezérelt.

 

A gonosz oldalon sok mindent átéltem. Raboltunk, fosztogattunk, gyilkoltuk az embereket és a démonokat. Nem számított, hogy védtelen ember, vagy sebesült szörny. De lehetett akár gyere vagy öreg, mi hidegvérrel legyilkoltuk. S mind a gonoszság áldozata lett.

Egyszer tőrbe csaltunk egy csapat detektívet, hogy aztán megkínozzuk és megöljük őket. Egyik éjszaka őrködés alatt megakadt a szemem egy reszkető pokrócon. Közelebb mentem és egy fiatal detektívnő volt ott. Látszott rajta, hogy a csontjáig hatolt a hideg. Nem tudom mi volt velem, de ahelyett, hogy megöltem volna vagy otthagytam volna ráterítettem a kabátomat. Ekkor rám emelte e tekintetét. Azok a kék szemek, soha nem felejtem el őket. Ahogy néztem a szemeit láttam bennük a félelmet. Olyan átható tekintettel nézett rám. Óráknak tűnő másodperceken keresztül néztünk egymás szemébe.

- Miért?- kérdeztem.

- Mit miért?- kérdezte az a fátyolos hang, melyet a mai napig gyakran hallok…..

- Miért akarsz meghalni? Olyan fiatal vagy még. Előtted még az élet. Hiszen tudod, hogy reménytelenül küzdenek. A Gonoszt senki nem tudja legyőzni, s az ellenségei úgyis meghalnak, miután elvesztik a csatát.

- Még nem nyertek és nem is fognak. Ahogy az apám én sem fogom feladni a harcot. SOHA! Meg fogok szökni innen egyszer és akkor majd találkozunk a harcmezőn szemtől-szembe.

Harciassága láttán elmosolyodtam. Bolond…..nem tudja, hogy úgysem győzhetnek. A szemébe néztem, s a tűz, ami benne égett még szebbé varázsolta. Ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Ekkor hajnalodni kezdett ezért ott hagytam, hagyj pihenjen.

 

Ahogy visszagondolok….Milyen igaza volt…Valóban találkoztunk a harcmezőn, de nem úgy, ahogy gondolta…..

Egész nap ő járt a fejemben. A kék szemei, a harciassága…..Éjszaka megint meglátogattam. Vittem neki élelmet és vizet. Mivel több napja nem evett, gyorsan eltűntetett mindent.

- Köszönöm.- mondta.- De miért törődik ennyit velem?

- Talán már az is baj, ha segíteni akarok?

- Nem, az nem baj. De te…..te….

- Az vagyok.- fejeztem be inkább gyorsan a mondatát.- Nagy kár, hogy nem a mi oldalunkon áll. Nagyon jó harcos lenne magából.

- Ne is álmodjon róla! Te…te….- azzal elfordult tőlem és úgy tett, mint, aki alszik.

Lassan visszamentem a sátramba, de még sokáig nem jött álom a szememre. Reggel megkérdeztem az egyik társamat, hogy mikor indulunk és, hogy mikor végezzük ki a foglyokat. Nem tudott válaszolni, mert a Gonosz még nem adott parancsot.

Ettől kezdve minden nap elmentem hozzá. Egyre többet beszéltünk, volt amikor meg is nevettettem. Varázslatos volt a mosolya. A búcsú napja napról-napra fájdalmasabbá vált, de megígértem neki, hogy másnap is eljövök, ettől kicsit derültebb volt.

Egyik este, amikor mentem volna, megfogta a kezem és megölelt. Nem bírtam tovább és megcsókoltam…..Ő nem ellenkezett és tovább ölelt. Azt a pillanatot sosem felejtem el….Perceken keresztül álltunk így. Már ébredeztek a többiek, ezért mennem kellett.

Mikor hátat fordítottam láttam, hogy rám mosolyog……Akkor nagyon boldog voltam…..nagyon…..

 

Reggeli közben ez a boldogság szertefoszlott. Megtudtam, hogy másnap délelőtt kivégzik a foglyokat. Tennem kellett valamit. Meg kellett mentenem. Éjszaka korábban mentem. Elmondtam neki a rossz hírt, behunyta a szemeit. Láttam rajta, hogy nagyon fél a haláltól. Odamentem hozzá és megöleltem.

- Ne félj! Nem fogsz meghalni. Segítek.

- Tessék?- kérdezte és eltolt magától.

- Jól hallottad, segítek.

- De..de…az lehetetlen. Bajba kerülsz miattam! Nem ér meg annyit ez az egész!

- Dehogynem! Te mindent megérsz nekem! De sietünk kell!- mondtam, közben kinyitottam a zsákot, amit hoztam.- Vedd fel ezeket.

A fekete ruhákra mutattam.

- Az egyetlen kijárat a nagykapu. Ott ”csak” egy őr áll, a barátom. Amíg én elvonom a figyelmét, te addig kiosonsz, amilyen halkan és gyorsan tudsz.

Láttam rajta, hogy nagyon fél.

- Bízom benned! Tudom, hogy sikerülni fog. -bíztattam.

 

 

Tíz perc múlva a kapunál voltam. A barátom éberen őrködött. Minden neszre odafigyelt, ezért jó előre köszönöm kellett, ha nem akartam, hogy levágja a fejem.

Elkezdtünk beszélgetni. Próbáltam úgy állni, hogy neki háttal keljen állnia a kapunak. Annyira belejött a beszélgetésbe, hogy észre sem vette, hogy mi történik körülötte. Ő minden gond nélkül kijutott a kapunk. Még egyszer hátra fordult és küldött egy csókot, majd eltűnt az éjszakában.

 

Másnap reggel, sőt még délben sem tűnt fel senkinek, hogy hiányzik egy fogoly. Borzalmas volt a kivégzés. Ahogy néztem, hogy halnak meg, arra gondoltam, hogy csak a családjukat akarták megvédeni…..Kezdtem rájönni, hogy nem itt van a helyem….Nem a jó oldalon állok.

A mészárlás után indultunk haza. Estefelé értük el az erdőt, amin átjutva hazaérünk. Elváltam a társaimtól és egyedül indultam haza. Egyre sötétebb lett az erdő.

Csend volt….Túl nagy csend. Hirtelen rám ugrott valami és ledöntött a földre. Nyúltam a kardomért, amikor…..

- Ne! Én vagyok az!

Azonnal felismertem a hangját. Ő volt az. Először nem mondtam neki semmit, hanem szenvedélyesen megcsókoltam.

- Honnan tudtad, hogy erre jövök?- kérdeztem egy kis idő múlva.

- Követtelek. Szerettem volna beszélni veled. Szeretném megköszönni azt, amit értem tettél. Megmentetted az életemet. Hogy tudnám meghálálni?

- Nem kell meghálálnod. Én tartozom köszönettel. Neked! Rádöbbentettél, hogy ki is vagyok valójában. Az én helyem nem itt van, hanem ott, ahol te vagy.

Tovább beszélgettünk, míg elértük a házamat.

- Most már tudom, hogy hol laksz! Meg foglak keresni, hamarosan. Isten veled!- elindult, ám útközben még egyszer megállt és megfordult.- Várjunk csak! Nem is tudom, hogy hívnak?!

- Hiei. Örülök, hogy megismerhetlek!

- Én is. Az én nevem Ayami Minamino.

Ayami csodálatos név. Olyannyira annak tartottam, hogy nem is figyeltem a vezetéknevére. Csak később jutott eszembe, mikor végig gondoltam a történteket. Minamino…nem…az nem lehet…Biztos nem is olyan ritka ez a név. Biztos minden második embert így hívnak…..Igen!....Egészen biztos!

Szinte minden nap találkoztunk, de sosem került szóba a családja.

Egyre jobban szerettük egymást. Szinte élni se tudtunk a másik nélkül. Ezzel szembe egyre nehezebben viseltem a Sötét oldal követelményeit, de muszáj volt kibírnom.

Muszáj volt gyilkolnom és rabolnom, hogy a Gonosz ne fogjon gyanút. Nem akartam veszélybe sodorni Ayamit.

Egy nap elkövetkezett a pillanat, amitől mindig is féltem. Ayami be akart mutatni a családjának. Most kiderül, hogy Kurama-e Ayami édesapja, mert, ha igen…..Elveszítem Őt örökre….

 

A nappaliban vártunk rá. Azok a percek óráknak tűntek. Az ajtó egyszer csak feltárult és belépet rajta……Shuichi Minamino…más néven Youko Kurama. A zöld szemeit rögtön rám szegezte.

- Ayami kérlek hagyj magamra Hiei-el. Azt hiszem van, amiről beszélnünk kell!

Ayamin látszott, hogy nem érti, hogy honnan ismerjük egymást, de azért kiment a szobából. Eljött hát a pillanat…..Szemtől-szembe álltam egy régi baráttal….

- Köszönöm, hogy megmentetted a lányomat.- kezdte.

- Nem kell megköszönnöd. Szeretem a lányodat és mindent megtennék érte!

Több órán keresztül beszélgettünk. Elmondtam neki mindent. Hogy mit, miért tettem és kértem, hogy bocsásson meg, hogy aznap rossz döntést hoztam. Ő csak elmosolyodott és csak ennyit mondott:

- Örülök, hogy a lányom mellett találtad meg a boldogságot!

Nem kellett győzködnöm. Bízott bennem…..ahogy régen is. Attól kezdve titokban a jó oldalon álltam.

Néhány hónap múlva a házunkat rendeztük be Ayamival. Egyik nap komoly arccal fordult oda hozzám. Azt mondta, hogy fontos dolgokról kell beszélnünk…..

- Mi a baj?- kérdeztem.

- Azt hiszem új szobát kell építenünk a házhoz.- mondta, közben a hasára tette a kezét.- Ekkora hely nem lesz elég hármunknak!

Nem akartam hinni a fülemnek. Én? Apa leszek? Ő csak mosolygott rám és megölelt.

Olyan boldog voltam, mint még soha…..

 

Kilenc hónap múlva megszületett a lányunk: Kira. Úgy éltünk, mint egy boldog igazi család….de nem úgy, mint egy normális. Ayami nagyon aggódott értem.

Ha a Gonosz megtudja, hogy elárultam……Ki tudja, hogy mit tesz azért, hogy megbosszulja? Én csak Őket féltettem…..a CSALÁDOMAT!

Egyre kevesebbszer mentem el a gyűlésekre és több időt töltöttem a családommal. Ott voltam, amikor Kira először járt, amikor először mondta ki a szavait.

Szerető feleségem volt és egy csodálatos kislányunk. A lányom….ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, hogy lányom lesz, biztosan kinevettem volna.

Bár a gonosz oldalon mindenki tudta, hogy van családom, senki nem gondolta, hogy az egyik legnagyobb ellenségük lányával vagyok együtt. Ám a Gonosznak feltűnt, hogy nem vagyok olyan, mint régen. Egyik nap, mikor hazafelé mentem, éreztem, hogy követ valaki…..

Tudtam, hogy nem lenne tanácsos hazamenni, ezért elindultam a másik irányba. Elég sokáig kószáltam ide-oda, ahhoz, hogy a követőm feladja….

 

Hazaérve nem mondtam el semmit Ayaminak nem akartam, hogy aggódjon. De, ha akkor elmondom, akkor talán máshogy alakultak volna a dolgok.

Egyszer többször kerültem a lebukás szélére. Mindig csak egy hajszál választott el tőle. Viszont egyik nap nem voltam elég óvatos. Majdnem az ajtónk előtt álltam, amikor rájöttem, hogy követnek. Megálltam, nem tudtam mit csinálni. Hirtelen megfordultam és elindultam az ellenkező irányba, de már késő volt….Egy újabb hiba. Mostmár tudták, hogy hol lakom.

Hazasiettem, s mondtam neki, hogy senkit ne engedjen be még az ismerősöket se. Egy jelszóban állapodtunk meg. És Kuramához siettem, s mondtam, hogy biztonságba kell őket helyeznünk. Ha ideges voltam, mindig a jegygyűrűmet forgattam, de most nem volt nála….várjunk csak!...Kezet ráztam a Gonosszal a gyűlés végén……Biztosan akkor hagy….Most kaptam észbe! Ha ezt valaki megmutatja Ayaminak az én nevemben. Rohantunk vissza Kuramával a házba….de már későn…..

Az ajtót nyitva találtuk. Felkészültünk a legrosszabbra….de senkit nem találtunk a házban. Ellenben a gyűrűm ott volt. Ahogy hozzáértem elájultam. Mikor felébredtem egy teremben álltam a falhoz láncolva.

Ekkor valaki odalépett hozzám: maga a Gonosz.

- Jó reggelt Hiei! Azt hittem te sosem árulsz el. Azt hitted, hogy sosem derül ki? Tévedtél…Most pedig mesélj! Mit árultál el Yusukééknek?

Nem válaszoltam, csak néztem a semmibe. Ha a láncok nem tartanak, akkor biztos a földön feküdnék….tehetetlenül.

- Hát rendben. Ha nem akarsz beszélgetni, akkor mutatok valamit, amitől biztos észhez térsz.

Amint ezt kimondta néhány démon előrángatta Ayamit és a lányomat.

- NE! Őket ne bántsd! Engem ölj meg helyettük!

- Nocsak! Hiei….a híres bérgyilkos képes lenne feláldozni az életét EZEKÉRT?

Ayamira néztem. Láttam a szemeiben a félelmet. Kira ott volt a karjaiban. A lányom csodálkozva nézett körbe: ki ez a sok ember? És miért vagyok a falhoz láncolva?

- Lássuk- szólalt meg a Gonosz.- mennyire bírják a fájdalmat.

Erre néhány démon elindult feléjük és kínozni kezdte őket. Megpróbáltam kitépni a láncokat a falból, de valami varázslat ülhetett rajta, mert nem sikerült. Így tehetetlenül néztem őket. Ayami megvédte Kirát ezért csak őt kínozták. Látszott rajta, hogy rettenetesen szenved, de meg sem nyikkant. Rám nézett. Könnycseppek folytak végig az arcán.

Nemsokára abbahagyták a kínzást. Ayami megtörten esett a földre és a Gonosz csak nevetett.

 

- Miért nem öl meg?- szólalt meg halkan Ayami.

- Ugye ezt te sem gondolod komolyan?! Túl kegyes lennék hozzád! Azok után, amit tettél az egyik szolgámmal, méltó büntetést kell kapnod!

Ayamiék felé fordult. Tudtam mi fog következni….Ayami is tudta. Rám nézett és azt tátogta: SZERETLEK! Ekkor megtörtem, a könnycseppek sorban végig folytak az arcomon. SZERETLEK mondtam én is.

Hát csak ennyit jutott nekünk. Alig másfél év. Rövid idő volt, de életem legszebb pillanatait éltem meg alatta. Visszaemlékeztem……a találkozásra, az első csókra…..Kira születésére….gondolataimból a Gonosz zökkentett ki.

- Miért is én öljem meg őket? Hiei nem akarsz szórakozni egy kicsit?

Döbbenten meredtem. Hogy megölni őket? Én? SOHA!

Ekkora láncokból belém áramlott a varázslat és átvette felettem az uralmat. Megpróbáltam küzdeni ellene, de kevés sikerrel.

 

Egy órán keresztül semmit nem ért el velem. Nem tudott kényszeríteni. De nem bírtam tovább….elfáradtam. Kira rám nézett és megszólalt: APA! Közben a kezembe vettem a kardomat és elindultam. Ayami rám mosolygott….ugyanúgy, mint legelőször….boldogan.

Felemeltem a kardot és ő még suttogva megszólal: Találkozunk még….

Ez volt az utolsó mondata, majd én keresztül szúrtam rajtuk a kardot.

Ayami a kezében tartva Kirát holtan zuhant a földre.

A Gonosz nevetve megszólalt:

- Most én nem öllek meg…ennyi elég volt neked…

Ekkor visszatért az önuralmam:

- Te nem! De én igen!

A szellemi erőm teljesen feltámad körülöttem. Minden erőmet beleadtam, felemésztett engem, majd támadtam.

Hamarosan semmi nem marad belőlük…..

 

Letérdeltem a családom mellé és a karjaimba vettem őket. Órákon keresztül ültem ott, a semmibe bámultam. Nem tudtam elhinni: Megöltem a családomat……MEGÖLTEM A CSALÁDOMAT!

Ekkor valaki megfogta a vállamat. Kurama volt az. Másodszorra okozok neki fájdalmat.

Másodszor. A legjobb barátomnak.

Megpróbáltam mindent elmondani, de csak összevisszaság lett belől. Ám ő megértette. Letérdelt mellé és utoljára megölelte a lányát és az unokáját.

Sosem láttam ilyennek. Nem sírt, de teljesen összetört benne minden. És ennek is én vagyok az oka. Bosszúságot okozok mindenkinek.

 

A temetésen mindenki ott volt a csapatból. A sírjukon egy mondtat és egy szó állt.

Ám megszólalni se tudtunk. Ők elmentek ebből a világból…..már csak az emlékeinkben és a szívünkben élnek tovább…ÖRÖKRE……

Minden nap magam előtt látom azokat a boldog emlékeket. Ayami mosolyát és Kira arcát…

Ők velem vannak mindig….

Talán azok a szavak, melyeket utoljára mondtak, azok adnak nekem erőt a tovább élésre.

De ezeket a szavakat semmilyen varázslat és erő nem tud kitörölni a fejemből.

 

A temetés végén az eső zuhogni kezdett…..Már mindenki elment csak én és Kurama voltunk még ott.

Lassan mi is indultunk…..egyszer még visszanézet és elolvastam a sírra írt szavakat:

„Találkozunk még……Apa